25. fejezet

Azok is ott vannak, akik engem keresnek.

És valóban, ott vannak. A kanapén ott ül Katniss, Peeta és Noel. Mögöttük pedig négy rendőr. Két férfi és két nő. Amint meglátnak, felém indulnak. Ösztönösen hátranézek, de a liftajtó már becsukódott. Különben is, felesleges lenne menekülni, úgyis elkapnak.

A két férfi oldalról megfog, amire az addig a kanapén ülők felpattannak, és felénk rohannak.

- Hagyja békén a barátnőmet! – kiáltja Noel és engem, a veszélyes helyzet ellenére, elönt a boldogság. Megpróbálja lefejteni rólam a rendőrök kezét, de hátulról, mielőtt sikoltani tudnék, áramot vezetnek belé és összecsuklik. És abban a pillanatban kezdek el toporzékolni, kiabálok, sírok és úgy érzem visszakerültem az Arénába. A könnyeimen keresztül látom, ahogy Peeta és Katniss is megindul, hogy segítsenek, de őket is elintézik. Ekkor kezdek el még jobban sikoltani, harapdálni, rugdalózni. Engem is áramütés ér és elsötétedik a világ.

Oo.oO

Nem nyitom ki a szemem. Nem nyitom ki a szemem. Nem nyitom ki a szemem. – mondogatom magamban. – Ameddig azt hiszik, hogy ki vagyok ütve, hátha mondanak valami érdekeset.

Érzem, ahogy egy székbe ültetnek, a kezeimet a karfához kötik, a lábaimat pedig össze. A fejem hátracsuklik, és alig bírok nyelni.

- Mikor fog magához térni? – kérdezi egy ismerősnek tűnő női hang.

- Percek kérdése az egész. – válaszolja az egyik rendőr.

- Mondtam, hogyha lehet, békésen intézzék.

- Nem lehetett.

Néma csönd. Ezek az emberek itt arra várnak, hogy felébredjek. Miért akarta az első hang, hogy békésen intézzék? Ez egy jó kérdés, viszont ahhoz hogy megfeleljem, meg kéne tudnom, hogy kihez tartozik a hang. Icipicit szétnyitom a szemhéjaim.

- Ébredezik. – mondja a rendőr.

A csudába, észrevettek.

- Keltsd fel. Nincs időm szórakozni. – mondja egy harmadik hang. Egy férfié.

- Igenis. – mondja a rendőr, majd közelebb jön, és leken egy pofont.

- Egy ébresztő dalnak jobban örültem volna. – mondom, miután felemel a fejem és kinyitom a szemem.

- Milyen vicces kedvünkben vagyunk. – jegyzi meg gúnyosan a férfi. Te jó ég, ez Plutarch Heavensbee! A viadal Főjátékmestere. A nő pedig, Paylor! Az elnök.

Úgy érzem nagyon rossz helyre kerültem.

- Hagyjad Plutarch. – mondja az elnöknő.

- Már miét hagynám? Megegyeztünk, erre ő megszegte!

- Bátor lány vagy. – mondja Paylor ezt már nekem. – Szeretem a bátor embereket. Ám, nem szeretem, ha valaki megszegi, amit ígért.

Azt kell, mondjam, nekem valahogy Paylor szimpatikusabbnak tűnik. Az más kérdés, hogy valószínűleg meg fognak ölni, de ha lehetne választani inkább Paylorral beszélgetnék.

- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – kérdezi a férfi.

- Mondtam, hogy fogd be Plutarch! – mondja fenyegetően a nő, majd újra felém fordul.

- Miért szegted meg, amit ígértél nekünk?

Két választásom van. Vagy azt mondom, hogy megbolondultam, ami a körülményekhez képest, nem tűnik lehetetlennek, vagy az igazat. Miért hazudnék? Így is-úgyis meghalok.

- Mert úgy láttam helyesnek. – mondom végül az igazat.

- Úgy látta helyesnek. Úgy látta helyesnek! – röhög Plutarch. Kezd elegem lenni ebből a pasasból. – Kedvesem, tudod te mekkora galibát okoztál? – kérdezi ezt már teljesen komolyan a szemembe nézve.

- Azt hittem felfogtad, amit mondtam. – kezdi a nő, egyre nagyobb hangerővel. – Fogd be, vagy menj ki! – fejezi be, szinte már ordítva.

A férfi pedig bólint, leül az egyik bársonyfotelbe és egy szivarra gyújt.

- Valóban elég nagy bajt csináltál. – mondja Paylor is.

- Na, pont ez mondtam én is. – vág bele Plutarch pöfékelve.

- Ez így nagyon nem lesz jó. – fordul vissza hozzá a nő. – Vagy kimész, vagy rágcsálod azt a szivart néma csöndben a helyeden, mert ha még egyszer megszólalsz, fejbe lőlek.

Azt hiszem nem teljesen felhőtlen a viszonyuk.

- Szóval, Kiara, elég nagy bajt csináltál. – mondja ezt már nekem.

- Mégis mivel? Azzal hogy elmondtam az igazat? – kérdezem és remélem, hogy továbbra sem remeg meg a hangom.

- Igen. – bólint a nő. – Az emberek nincsenek felkészülve az igazságra. Erre a fajta igazságra, amit te mondtál nekik.

- De hát az a teljes igazság!

- Valóban, de szépen, nyugodtan akartuk nekik adagolni.

- Mégis hogyan?

- Veled, drága Kiara. Természetesen.

- Velem? – most először olyat mondott, amire nem számítottam. Körbe nézek a szobában. Plutarch elégedett arccal pöfékel, Paylor pedig egyenesen rám néz. – De hát a viadal végéig azt hitték, hogy egy egyszerű kapitóliumi vagyok! Hogy akarták… - nem tudom végig mondani, amit akarok, mert belevágnak.

- Dehogy hittük, hogy egy egyszerű kapitóliumi vagy! – pattan fel Plutarch és mielőtt Paylor előkaphatná a fegyverét, vissza is ül. – Elnézést elnök asszony, de megbotránkoztató a lány tudatlansága.

- Engem pedig az botránkoztat meg, hogy többszöri figyelmeztetés után sem fogod be szád. – válaszol neki Paylor. – Mit akarsz? Szájkosarat?

- Szóval –fordul felém – tudtuk, hogy lány vagy. Az elejétől fogva. Sőt, direkt volt úgy intézve, hogy te menj az Arénába. – mondja ki Paylor.

- Hogyan? De hát a bátyámat húzták ki nem engem.

- Csel volt.

- Tessék?! – kiáltok fel megrökönyödve.

Plutarch feláll és felém lép. Paylor mérgesen néz rá, de nem emel rá fegyvert.

- Ugyan, ugyan Miss. Lavigne, hiszen maga is tudja, hogy a viadalokon, soha, semmi sem véletlen.

VÉGE.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Szeretném nektek megköszönni, hogy végigolvastátok a történetet. Hogy biztattatok, dicsértetek, könyörögtetek az új fejezetért. Ha nem vagytok, valószínűleg sosem írom meg végig a sztorit. Pontosabban, az első könyvet, ugyanis, lesz folytatás. Valószínűleg a 2. rész első fejezete július 12. /igen, csakis miattad Bridget ;)/ fog megjelenni, egy másik blogon, aminek a címe egyenlőre előttem is titok.:) De július 12-én feljöttök ide, és itt rögtön a nyitólapon ott lesz a link. Ennyit a folytatásról.
Lenne még egy hatalmas kérésem: ide az utolsó fejezet alá írjátok le nekem a véleményeteket az egész történetről, akár kedvenc fejezet, vagy az amelyik legkevésbé tetszett, kedvenc karakter, bármi. Előre is köszönöm.
de főleg azt köszönöm, hogy támogattatok, biztattatok. Köszönöm.

24. fejezet

bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de a befejezőrészt hosszabbra tervezem!

------------------------------------------------------------------------

Az idő megáll. Csak egy pillanatig lefagy a körülöttem lévő világ. A bejelentésemnek ez az első következménye, döbbent arcok, kézből kicsúszott tárgyak, leesett állak. Ez azt egészet egyetlenegy pillanatig tudom csak nézni, mert aztán kitör a zűrzavar.

Egyszerre kezdenek sikítani és éljenezni az emberek, fogalmuk sincs mit kell tegyenek, mert nekik nem ilyen showt ígértek. Egyáltalán nem ezt ígérték és nem is ezt kellett volna tegyem. Nem a lány voltam, aki elment a bátyja helyett a viadalra, hanem a lány, aki szembeszállt a Lázadó vezetőkkel, és bebizonyította, hogy a kapitóliumiak nem érzéketlenek. Az én dolgom az lett volna, hogy az előbbiek közül az első legyek, hogy békés egyetértésben dolgozzak együtt a Felkelőkkel. Mégse ezt tettem. Miért nem?

Maggie miatt. És a többiek miatt is. Az ő emléküket gyaláztam volna meg, ha nem mondom ki azt, amit már ki kellett volna mondani a Viadal elején. Hogy mi is emberek vagyunk.

Hát most megtudták, és az arcukba tolt igazság elöl, nem tudnak elmenekülni.

Végül észbe kapnak a műsor szerkesztői, mert leengedik a függönyt és lekapcsolják a fényeket, de már nem tudnak mit tenni. Egész Panem látta a beszédem, most már mindenki tudja, hogy mit tettem, hiszen kötelező volt nézni, mint egy rendes Győzelmi Interjút.

Ez most mégse olyan lett amilyennek tervezték.

Miattam nem lett olyan amilyennek tervezték, és aki az ő számításaikat keresztbe húzza, az nem jár jól.

Aggódva nézek körül, de nem látok ismerős arcot. Mellőlem már eltűnt Caeser, egyedül állok a színpadon.

Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. El fognak kapni, ezt tudom, meg fognak büntetni ezt is tudom. El lehet bújni előlük? Nem. Ezt is jól tudom.

Mégis jó lenne még egyszer látni azokat, akiket szeretek. Anyát, apát, Alexet, Daliát, Katnisst, Peetát és Noelt. Talán őt szeretném látni leginkább. Megköszönni neki, hogy segített, hogy mellém állt a legelső pillanatban.

Lerohanok a színpadról. Senki nem állít meg. Egyenesen a lifthez futok, és mint egy őrült nyomom a hívógombot.

A lift leér, és engem még mindig nem kaptak el.

Megérkezek az emeletünkre és nagyon remélem, hogy itt lesznek azok, akiket keresek. A lift ajtaja kinyitódik, és én tudom, hogy nem csak azok vannak a helységben, akiket keresek. Azok is ott vannak, akik engem keresnek. 

23. fejezet

A ruha, amibe beöltöztettek egyszerre volt elképesztő, csodálatos, és eléggé furcsa. Elvileg Noel, egész idő alatt, amíg bent voltam az Arénában ezt tervezte. Vagyis, szinte biztos volt benne hogy megnyerem. Ez nekem annyira jól esett, hogy majdnem elsírtam magam. Mostanában kissé széthullott a hormonháztartásom, így most is legszívesebben bőgnék, amikor a Kapitóliumi csiptetős nő szól, hogy készülődjek, mert hamarosan beindítják a szerkezetet, ami felvisz a színpadra a nagyközönség elé.

A hideg rázott, és éreztem, ahogy a hátamon végigfolyik a verejték. A színpad alatti félhomályban, próbáltam visszaemlékezni, arra a bizonyos pár perces interjúra, amit a Viadal előtt adtam. De ez nem párperces lesz. Végig kell, majd nézzem az egész Viadalt. De előtte még lesz egy kis meglepetésem.

A szerkezet zörögve elindul felfelé, én, pedig mint Alex, mint a 76. Éhezők Viadala győztese bukkanok elé a színpadon. A nézőtéren lévő emberek megőrülnek, ahogy feltűnök, de ezek, akik ott ülnek nem mind Kapitóliumiak. Könnyedén kivehetőek a kevésbé feltűnően öltözködő egyszerű körzetbeliek, akik ide utaztak az egyetlen Éhezők Viadalára, ami miattuk lett. De persze, mint kiderült a Kapitóliumiak éppen ugyanúgy élvezték, mint akkor, amikor körzetbeliek mentek az Arénába. Próbálom felidézni magamban hogy mit mondott Noel, miközben feladta rám a ruhát. Konkrétan akkor voltunk csak ketten, egy röpke órát. Azelőtt végig ott volt velünk vagy Katniss, vagy Peeta, vagy az előkészítő csapat, így az egész délután egy nagy rohanás, készülődés volt, amiben útközben elmondták nekem, hogy pontosan hogyan válaszoljak a kérdésekre. Meg hogy egyelőre legyek Alex. Egyelőre.

Hallom, ahogy Caeser bemondja, hogy „íme, Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala nyertese”, én pedig integetek. Már ami ebben a ruhában meg lehet csinálni. Ugyanis a ruha, ami rajtam van, konkrétan Alex. Noel róla mintázta, valami gumis anyagból van, ami úgy áll mintha valóban Alex lennék, ám alatta ott vagyok én is, ráadásul nem is akárhogy.

Caeser Hellyel kínál. A Hely, egy hatalmas trónszerű valami, amibe mindig beleültetik a győzteseket. Mindenféle kövekkel kirakva. Kissé undorodva telepedek le, és fordulok Caesar felé, aki rögtön felteszi az első kérdését.

-         Öröm téged újra látni Alex. Milyen érzés Győztesnek lenni?

Szokásos kérdés, szinte mindig ezzel kezd. A szerep szerint válaszolok:

-         Tudod Caesar, nagyszerű érzés. Mintha a felhőkben járna az ember. Elképesztő sok szeretet kaptam az emberektől a győzelmem után, ami nagyon jól esett, és meg is szeretném köszönni. – mondtam és biccentettem egyet a közönség felé, amire hatalmas őrjöngés kezdődött.

-         Ugyan, ugyan Alex. Megérdemled, hiszen nagyszerűen küzdöttel.

-         Nem mindig egyedül – jegyeztem meg, csak úgy mellesleg.

-         Valóban nem. Hiszen ott volt a kis barátnőd is…

-         Maggie. És a barátom volt – kezdtünk veszélyes vizekre evezni, és én tudtam, hogy Maggieről vagy sírva tudok csak beszélni, vagy gorombán. Inkább gorombán.

-         Tudjuk, ismerjük a történeteket – és még kacsintott is – azt is tudjuk, hogy hogyan is lettél Te a győztes Alex. És arról is van egy kis sejtésünk, hogy szegény Maggie mért áldozta fel magát… Érted.

Túl messzire ment. Túl messzire ment. Ezek az emberek mind azt hiszik, hogy volt valami olyasmi köztem és Maggie között. De hát nem volt! Hogyan is lehetett volna?! Kezdtem egyre jobban begorombulni, és éreztem, hogy a szemem egyre jobban szúr.

- Valóban Maggie feláldozta magát – kezdtem és eszembe jut még egyszer, hogy mit beszéltem meg Noellel: hogy nem csinálok semmi meggondolatlanságot, pedig most muszáj lesz – megmutatva ezzel mindenkinek, hogy a Kapitóliumiaknak is vannak érzéseik. Nem vagyunk olyanok, aminek bemutattak minket évtizedekig. Ugyanúgy szerethetünk valakit, ugyanúgy lehetünk szerelmesek, ugyanúgy fájhat! Nem a Kapitólium zombiai támadtak meg. Nem, nem. A drágalátos Lázadók zombiai voltak! Nem Snow elnök találta ki az Utolsó Viadalt. Nem. A Lázadók ötlete volt, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Mert erre bizony ez a legjobb módszer, hogy kapitóliumi gyerekek – akik nem tehetnek semmiről – meghalnak az Arénában. – itt már ömlött a könnyem. Hirtelen megfogom a homlokom előtti zipzárt és lehúzom. Így eltűnik a ruha, amelyben Alex voltam. Előtűnök Én. A sminkem kissé elmosódott, a hajam egyszerűen hullámokban omlik le a vállamra, egyszerű sötétzöld ruha van rajtam, ami a térdemig ér és kissé előrébb megyek a színpadon, hogy a Lázadók vezetőinek a szemébe tudjak nézni. – A nevem Kiara Lavigne és Én nyertem meg a 76. Éhezők Viadalát. 

22. fejezet

Egy fehér ruhás Avox kelt fel, és hagy nekem az ágy szélén egy egyszerű ruhát. Fehér nadrág, szürke póló. A testem már nincs az ágyhoz szíjazva, így kikászálódok, és felöltözök. Tükör nincsen a szobában, de a kezeimről hiányoznak a hegek, de a combomon továbbra is ott van a gyógyszerzombik üzenete, amitől, amint meglátom, majdnem visszaszédülök az ágyba. De erős maradok, és arra gondolok, hogy végre találkozhatom Noellel.

Akinek köszönhetem, hogy felfigyelt rám a közönség, és aki támogatott, és akibe szerelmes lettem. Nem tudom, ő pontosan mit érez, de annyit tudok, hogy visszavárt. És most végre találkozunk! És így nem számít, hogy a kapitólium mit akar velem tenni, hogy mennyire mérgesek, és hogy mért nem nyírtak még ki. Csak az számít a jelenlegi helyzetemben, hogy találkozok vele, és ha ő is szeretné, akkor együtt is maradunk. Legalább addig, amíg meg nem ölnek. Mert a körülményeket tekintve, csoda lenne, ha természetes halált halnék. Körülbelül olyan szintű csoda, mint hogy megnyertem a Viadalt. Ezerévente egyszer van ilyen. És én már kihasználtam a saját csodámat…

Leülök az ágyra, és várom, hogy a falon megjelenjen az ajtó. Megint csak a jobboldali falon jelenik meg az ajtó, és én boldogan pattanok fel az ágyról és lépek ki az ajtón. Ahová érkeztem, az egy nagy kupolás terem. Körbe végig ajtók vannak. Először Katniss és Peeta lép ki egy-egy ajtón. Önfeledten szaladok feléjük, és érzem, ahogy Peeta egy kicsit meginog a műlábával, de mindketten megölelgetnek. Egy másik ajtó nyílik és Noel lép ki. Szép barna szemével, amivel már az első találkozásunkkor lenyűgözött, engem keres, majd talál meg, és vigyorodik el.

Én pedig elképesztő sebességgel szelem át a termet, remélve, hogy Katniss és Peeta nem haragszik meg rám, mert otthagytam őket, és ölelem meg Noelt. Kicsit eltol magától, majd a szemembe néz és megcsókol. A boldogság végigszáguld a testemen, elfelejtkezek mindenről ami addig probléma volt nekem és visszacsókolom Noelt.

Halk köhögés hallatszik a hátunk mögül, mire szétrebbenünk és én zavartan nevetgélni kezdek. Noel pedig megfogja a kezem, és úgy indulunk Peetáék felé.

-         Mehetünk? – kérdezi vigyorogva Peeta.

-         Persze. – felelte Noel és így négyen indultunk el egy harmadik fehér ajtó felé, amiről kiderült, hogy egy lift.

Bent, sokkal több gomb volt, mint egy szokványos liftben. Peeta először kiválasztotta, hogy felfelé megyünk, aztán hogy a lakásokhoz, aztán hogy az ötödik szintre.

És a lift már száguldott is velünk felfelé.

Akkor és ott tűnt fel csak először hogy mennyire boldog és mennyire aggasztó a helyzetem. Hiszen mégiscsak átvertem a Kapitóliumot. Ezért megkérdeztem azt amit már egyszer megkérdeztem Katnisstől, de akkor nem adott rá rendes választ.

-         Mi fog történni?

-         Hogy érted? – kérdez vissza Noel.

-         Mi lesz velem?

-         Mi lenne?

-         Megfogja tudni a közönség hogy lány vagyok?

-         Igen. – mondták ki egyszerre mind a hárman.

-         De… de… nem fognak kinyírni?

-         Nem.

-         És..nem mérgesek rám?

-         Nem.

Na ez meglepett. Hogyhogy nem mérgesek rám? Hogyhogy nem fognak megölni? Tényleg ennyire nagyszerű a helyzetem, vagy csak ők hárman látják így?

-         Figyelj ide, Kiara! – kezdte Katniss – Sikerült találni egy olyan megoldást, amiből a kapitólium és te is jól jössz ki. Ebbe belenyugodtak… Mondjuk úgy. Mindent megértesz majd.  

Bólintottam, mert nem volt kedvem faggatózni.

Az emelet nem változott mióta utoljára elmentem innen. Ugyanazok a színek, fények, bútorok. Csak Samantha hiányzik belőle.

-         Mikor lesz az interjú? – kérdezem, mert úgy érzem még nem állok készen.

-         Ma este. – felelte Noel – Ezért is kell nagyon sietnünk a ruhapróbával.

-         Mit kell majd mondanom? – kérdezem, mert jelenleg a ruhám érdekel a legkevésbé.

-         Csak válaszolnod kell a kérdésekre.

-         Szóval már nem az a srác leszek, aki annyira szereti a hugát?

-         Nem…

-         Hát akkor ki leszek?

-         A lány, aki képes lett volna feláldozni magát a bátyjáért. 

21. fejezet

Egy fehér, steril szobában vagyok. Csak fehérnemű van rajtam, és a takaró a nyakamig fel van húzva. Mindkét kezem, és mindkét lábam, az ágyhoz van szíjazva, sőt úgy tűnik, biztosra mennek, ugyanis a mellkasomon keresztül is egy szalag szorít az ágyhoz. Először alig bírom nyitva tartani a szememet. Az emlékképek, sorba villannak be. A sötétben melegítő Bőségszaru, Maggie ahogy kilép az árnyékból, a gyógyszerzombik, Samantha és társai, amikor ránk találtak, aztán a Maggie arcán átsuhanó felismerés, majd a hang, ami kijelenti, hogy én nyertem. Vagyis Alex.

Ekkor jövök rá, annak a jelentőségére, hogy fehérneműben vagyok. Megtudták. Végem. Egyáltalán mért élek még? Mért nem öltek meg rögtön?

Majd nyilvánosan. – súgja a hang a fejemben – kijátszottam a Kapitóliumot, egyszerűen hülyét csináltam belőlük. Két választásuk van. Vagy fejbe lőnek, csalás miatt, vagy megtartják a titkot maguknak. De vajon melyiket választják? Bevállalják a nyilvános kivégzést, csak azért, hogy bűnhődjek, vagy esetleg véletlen baleset ér? Akkor mért nem gyilkoltak meg már most? Miért, miért, miért? Egyre több kérdés, amikre jelenlegi helyzetemben, jelenlegi állapotban nem tudok válaszolni.

Csak ekkor nézek tüzetesebben körbe. Fehér ágy, ágynemű, gyógyszerek, infúzió, éjjeliszekrény, körbe-körbe sima fal. 

Úgy tűnik, ilyen egyhangú szobákból több ezer van a Kiképzőközpontban, hiszen jól emlékszem, hogy egy ilyen szobában találkoztam először Noellel. Milyen messzinek tűnik most az az emlék. Mennyire féltem, izgultam, rettegtem. Mint most. Mennyi idő telhetett el azóta, hogy először találkoztunk? Mennyi idő telhetett el azóta, hogy kijöttem az Arénából? Eszembe jut, hogy a győztesek csak egypár nap múlva találkoznak a nagyközönséggel, hogy ez az én esetemben mit jelent, azt magam sem tudom… Felhízlalnak aztán feláldoznak. Szép kilátások, mit ne mondjak.

Ekkor rajzolódik ki a jobb falon egy ajtó. Én reflexből lehunyom a szemem, mert nem akarom, hogy esetleg megint kiüssenek. Csak fülelek. Apró, halk lépések. Tálcacsusszanás, gyógyszerzörgés, infúzió kicserélése. Ezután elhalkulnak a lépések, és én pont akkor nyitom ki a szemem, amikor az ajtó körvonalai eltűntek.

Próbálom nyitva tartani a szemem, de úgy tűnik, az infúzióval együtt, alapból belém löknek, valami cuccost, amivel kiütnek.

Így hát reménykedek, hogy a rémálmok elkerülnek.

                                                            *****

Verejtékben úszva ébredek fel, levegőért kapkodok, és próbálom kiűzni a fejemből, a zombi-Maggie, zombi-Alex és zombi-Noel képét. Nehezen megy, de a légzésem egyre jobban lelassul, és én egyre jobban érzem magam, akkor pedig végképp megörülök, amikor észreveszem, hogy a kezeim már nincsenek leszíjjazva, sőt, már infúziót sem kapok. Helyette, egy nagy pohár víz, és egy kevés rizses hús van az éjjeliszekrényre téve. A vizet könnyedén eltűntetem, de mire a rizses hús lemegy, már szinte rosszul vagyok.

Erőtlenül hanyatlok vissza az ágyra.

És akkor nyílik az ajtó, ezúttal a bal oldalról. Katniss lép be. Hozzám rohan, és megölel.

-         mi fog történni? – kérdezem kicsit hisztérikus hangon, mert a kérdések, megint vonatként, kezdenek bennem száguldozni.

-         Nem tudom. Semmi biztosat nem tudok mondani.

-         Meg fognak ölni?

-         Nem. Biztosan nem. De nehéz napok állnak előtted.

-         Noel? – kérdezem halkan.

-         Holnap.

Önkéntelenül is elmosolyodok.

-         Elképesztő, mit alkotott neked a győzelmi riportra.

-         Lány leszek vagy fiú? – kérdezem.

-         Egyszer ez, egyszer az. 

20. fejezet

Sziasztok!
Remélem örültök, hogy egy nappal előbb hozom a Viadal utolsó napját. Nagyon remélem, hogy meg vagytok elégedve a történettel, és hogy szeretitek. 
Én nagyon szeretem. Talán az első történet, amit nem hagytam abba az első fejezetek után. Most már tudom, hogy ezt végigcsinálom. Remélem, Ti is velem tartotok, és elkíséritek Kiarát, először a Viadal utolsó napjára, aztán a történet legvégére. 
Jó szórakozást, és soha ne hagyjon el a Remény. 

-------------------------------------------------------------

Abban a pillanatban tudtam, hogy az egyik ágyúdörgés Maggie halálát jelenti. A másik pedig azét, akit magával vitt. Talán kezdettől fogva sejtettem, hogy miért kell Maggienek a méreg. Hiszen erre egyetlen magyarázat van: hogy a megfelelő időben, valakit megöljön. Hogy miért végzett utána magával?

Mert azt szeretné, hogy te nyerj! – súgja a fejemben a hang.

 A földre roskadok. Nem kiabálok, nem sírok. Csak arra a lányra gondolok, aki megmentette az életem. Többször is.

Először Samantháéknál, aztán a zombiknál. Persze kölcsönösen védtük egymást. De most hogy meghalt, márpedig meghalt, ezt biztosan tudom, úgy érzem az adósa maradtam. Hiszen, akkora szívességet tett nekem, amekkorát én már nem tudok neki viszonozni. Meghalt értem. Itt hagyott nekem egyetlen Kiválasztottat, akivel még találkoznom kell, és el kell, bánjak. Mert Maggie emiatt halt meg. Azért hogy én nyerjek.

És nyerni fogok. Lehet az utolsó kiválasztott Samantha, a Holdképű, vagy a vívós lány. Nem érdekel. Nyerni fogok, és ha ehhez az kell, hogy kinyírjam, valamelyiküket akkor megteszem. Most hogy tudom, Maggie meghalt, teljesen más értékrenddel gondolok a viadalra. Most már nincsen szövetségesem. ÉN vagyok és egy utolsó Kiválasztott.

Maggiere gondolok. Nem tudok sírni. Hiába tudom, hogy meghalt, nem akarom felfogni. Megtörtént, vannak következményei, de még nem jutott el teljesen az agyamig. Nem baj. Nem akarok bőgni, pont most, amikor olyan közel a cél. Meg hát Maggie sem szeretné, hogy a játékmesterek azért nyírjanak ki, mert nem vagyok elég tökös. Ha csak képletesen is.

Lassan indulok el, lefelé a hegyen. Fülelek, de semmi. Természetesen állatot sem hallok neszezni, nemhogy egy Kiválasztottat.

A nap egyre lejjebb kúszik. Természetellenes sebességgel, tart lefelé, ezért meggyorsítom a lépteimet. Nem akarom, hogy esetleg Samantha lepjen meg engem és ne én őt.

A fák egyre ritkábban állnak, elkezdem látni az első épületeket, a hosszú sugárutat. Látom ahogy a napfény megcsillan az arany bőségszarun. Már nincs benne semmi. Valószínűleg a Kezdés után rögtön kifosztották azok, akiknek sikerült elfoglalniuk. De most nincs ott senki. Mintha az égvilágon, senki nem lenne rajtam kívül az Arénában. Senki. Persze, ez nem igaz. Nagyon jól tudom, hogy valaki itt van. Hiszen nem számoltam el magam, ha elszámoltam volna, akkor a viadal showmanje már bejelentette volna, hogy Alex Lavigne, a 76. Éhezők Viadala győztese. De természetesen ez nem történt meg. A nap egyre lejjebb kúszik, és rájövök, hogy a Játékmesterek így fokozzák a hangulatot, hiszen mennyivel jobb, ha a sötétben nem látom, hogy mikor támad rám a másik Kiválasztott. Igen, sokkal izgalmasabb. Főleg nekem lesz izgalmas, de azoknak sem rossz, akik otthon ülnek. Mint például a családom. Vajon, mit gondolnak? Hogy megnyerem? Vagy szerintük esélyem sincs? Jó lenne tudni, jó lenne megölelni őket még egyszer, hiszen nem biztos, hogy én nyerek. Sőt. Így sötétben elszáll, az előbbi magabiztosságom. Hiszen, ki vagyok én egy kétméteres fiúval szemben? Egy őrült, kegyetlen lány ellen? Mit kezdek egy vívómesterrel?

De vajon ki maradt életben rajtam kívül?

A kíváncsiság, úgy furdalt, hogy nem is figyeltem, amikor átléptem a határt. A kapitólium és az erdő határát. Már szinte készültem, hogy felhúzódik mögöttem a láthatatlan üvegfal, de nem történt meg. Nem akartak itt tartani. Tudták, hogy úgyis itt maradok, hiszen tudom, hogy itt kell, megmérkőzzek, akárkivel is kell, szembenézzek.

Lassan sétálok a falak között. A házak, mint undorító, rózsaszín, giccses óriások néznek le rám. Csak az utat figyelem, de fülelek. Semmi. Mintha valóban egyedül lennék. Teljesen épen érem el a Bőségszarut, ami rettentő forró. Viszont a levegő egyre hidegebb, ahogy egyre sötétebb lesz. Így közel húzódok a szaruhoz, és a belőle kiáramló melegben, már könnyebb elviselni az éjszakát, ami egyáltalán nem olyan sötét, mint azt gondoltam először. A hatalmas telihold világít le rám. Kezdem elunni magam. Senki nem jön. Se mutánsok, se Kiválasztott. Hiába fülelek, nem hallok egyetlen hangot se, a saját szuszogásomon kívül.

Már szinte a Bőségszaruba mászom, ami egyre hidegebb, amikor apró, halk lépteket hallok.

Hát itt van. A szívem olyan hevesen dobog, hogy félek, a másik Kiválasztott meghallja. Bemászok a szaruba, és félve, kilesve figyelem az eseményeket.

Az alak, aki érkezett biztos, hogy nem a Holdképű, annál sokkal óvatosabbak a léptei, és kisebb az alakja. Szóval vagy Samantha vagy a vívós lány.

Nehéz küzdelem lesz.

Szinte látom az árnyon, ahogy körülnéz, ami előtt, kilépne a ronda házak jótékony takarásából. És meglátom. Az adrenalin száguldozni kezd az ereimben, a szívem megáll egy pillanatra, ahogy meglátom a ház mögül kilépő alakot. Maggiet.

Abban a pillanatban pattanok ki a szaruból, elég hangosan. Maggie rögtön felém fordul, és látom, hogy a szemében csodálkozás ül. Nem rám számított, ahogy én sem rá. Azt hittem meghalt. Biztos voltam benne hogy meghalt. Ahogy ő is abban, hogy én meghaltam.

Aztán a szemében megváltozik valami, a csodálkozás helyett, győztes mámort látok a szemében, és először azt hiszem, hogy azon nyomban előhúz egy nyilat és megöl.

Ám nem ezt teszi.

Villámgyorsan előveszi a zsebéből… a ciánt.

Mielőtt kiálthatnék, ordíthatnék, szaladhatnék, már hallom, ahogy összeroppan a méreg, és látom, ahogy Maggie élettelenül elesik.

Hallom, ahogy eldördül az ágyú, hallom, ahogy bemondják, hogy nyertem, de egyáltalán nem érdekel.

Csak kiabálok, visítok, ordítok, sírok, egészen addig, amíg el nem sötétedik előttem a világ.

19. fejezet

Céltalanul bolyongok.
Most hogy nincs itt velem Maggie, nem tudom mit kéne tennem. Együtt még azt terveztük, hogy visszamegyünk a Bőségszaruhoz. De vajon ez a jó döntés? Esetleg reménykedhetek, hogy a többiek elintézik egymást. Természetesen nem. Annak én sem örülnék, hiszen ott van maggie. Nem tudom mi lesz vele, nem tudom hol van, és nem tudom minek van nála cián. Az egyetlen kérdésem amire nem válaszolt ez volt. Hogy mire kell neki a cián. És én mégse faggathattam. Nem. Barátok vagyunk, voltunk, akkor is ha ő könnyen lehet hogy többet érzett. De nem irántam! Mondom magamban, hiszen én most Alex vagyok. Nem Kiara. Kiara abban a pillanatban elveszett, ahogy az altatószirupot a teába kevertem.
De vajon mi leszek, ha megnyerem a viadalt? Ha erre akad egy kis esélyem, akkor ki fogom használni. De után mi lesz. Örökké én leszek Alex? A bátyám meg örökké játssza a lányt? Vagy egyszerűen visszacseréljük egymást? nem. Azt nem lehet. Olyan dolgokon mentem keresztül, és ha megnyerem a viadalt, olyan dolgokon fogok keresztül menni, amit Alex nem bírna. Még azt sem tudná elviselni, hogy mások azt hiszik, hogy embert ölt. Nem. Alex nem öl embert. Kiara már ölt embert.
Egyenesen az egyik kamerába nézek, és próbálom eljutattni a gondolataimat a mentoraimhoz, Noelhez, hogy oldják meg helyettem a feladatot. Terveljenek ki valami megoldást. Csak had ne rágódjak ezen.
Bár ha nem ezen rágódok, akkor aggaszt a többi dolog. Maggie, a másik két Kiválasztott, a félelem, a cián.
Mégiscsak elmegyek a Bőségszaruhoz. Ott fogom várni a többieket. Tudom hogy messziről esetleg Maggie tudna megölni, nyíllal. A többiek... nem igazán. A holdképű erős, de ez az egyetlen erénye. Samantha kegyetlen, és tüskés buzogánnyal támad, a vívós lány, karddal. de azt nem tudom, hogy melyikük halt meg.
Tippem szerint a vívós lány, vagy esetleg Samantha vérzett el. Tuti nem. Biztosan akadt egy- két öreg fószer,  aki adakozott a gyönyörű, de kegyetlen lánynak, hogy megnyerje a viadalt.
Bezzeg nekem nem küldtek semmit.
Vagy de. Küldtek, de azt közösen kaptuk Maggievel.
Kezdek szomjas lenni, ahogy a meredek falon kapaszkodok fel.
Bár tudom, hogy csak a Kapitóliumban találok vizet, mégis ide-oda kapkodom a fejem és vizet keresek a szememmel. De nem. sehol nincsen.
A hegy egyre meredekebb, valószínűleg rossz helyen kezdtem el kapaszkodni. Biztos hogy rossz helyen kezdtem el mászni. Csak egy pillanatra nézek le. Alattam jó hat-hét méteres szakadék.
Ezért mászok tovább, remélve, hogy jó helyre teszem a kezem, lábam.
Szerencsém van.
Biztonságban felérek a hegy tetejére, ám ekkor már annyira kívánom a vizet, hogy az életemet odaadnám érte. bármit.
Könyörögve nézek felfelé...... és meglátom. A napfény megcsillan az oldalán, de mindenképpen felém esik, egy fémtengely. Könnyedén elkapom és lecsavarom a tetejét.
Fél liter víz.
Oszd be! 
látom mellette a figyelmeztetést. Lassan kezdem el inni, és a második korty után már jól vagyok.
Gondosan rácsavarom a kupakot a palackra, és a hátizsákomba rejtem.
Tovább indulnék, de abban a pillanatban ágyúdörgés rázza meg az eget. Egészen pontosan két ágyúdörgés.